Kaerimichi
1. fejezet - Ibasho

Szép otthonuk volt.

A magas fa ágán ülve Inuyasha nem tudta nem nézni az alatta lejátszódó eseményeket.

Miroku hangosan nevetve futott jóval lassabban, mint amire képes volt, miközben a két szüntelenül vihogó ikrei kergették. Még inkább lassított, így a lányok utol tudták érni, majd mikor azok belekapaszkodtak a lábába, elesett.

- Elkaptatok - nyafogta meglepődést mímelve, közben gyerekei egészen a mellkasáig felcsimpaszkodtak rajta, nem engedve zsákmányukat.

A lányok, büszkeségtől dagadva néztek föl anyjukra, aki a teraszon ült, karjaiban tartva kisöccsüket. Mikor Sango meglátta, hogy férje vereséget szenvedett nevetni kezdett.

- Ügyesek voltatok -  mondta nekik mosolyogva - Éhesek vagytok?

Az újszülöttet átcsúsztatta a hátára, majd óvatosan felállt.

Az ikrek lemásztak apjukról, így Miroku fel tudott ülni. Széttárta karjait, ezzel jelezve a lányoknak, hogy felveszi őket. Mikor azok már a kajai közt voltak, könnyedén felemelte őket és bevitte őket a kunyhóba.

- Neked is bőven jut, Inuyasha. - mondta Sango a fa tetejét nézve, mielőtt követte volna a férjét és lányait.

Nem beszélt túl hangosan - épphogy egy kicsit hangosabban a normál hangerőnél, nehogy felébressze alvó fiát - de tudta, hogy a féldémon így is meghallja, és meg is hallotta. Majd késöbb csatlakozik hozzájuk, amint a lányok végeztek az ebédjükkel és rátértek a délutáni szunyókálásukra. Mégha Miroku és Sango mindig szívesen látták is, kellemetlenül érezte magát.

Mióta végeztek Narakuval, és a Szent Ékkőtől is megszabadultak, ő volt a tanúja annak, hogy a szerzetes és a szellemírtó valóban azt az életet élik-e, amit együtt megterveztek. Szinte rögtön összeházasodtak, még ott is volt a kis, hivatalos szertartáson. Segített Mirokunak a kunyhó megépítésében, amiben laknak. Ő volt az első, akinek elmondták, hogy gyerekük lesz. Ő is kint várt Mirokuval, miközben Sango életet adott az ikreknek, támogatta és nyugtatta őt, aki azok után, hogy évekig kérte a lányokat, hogy legyen a gyermekei anyja, most, hogy olyan kevés választotta el az apaságtól, teljesen megrémült. Elkísérte Mirokut szellemeket irtani és engedte, hogy megtartsa a fizetséget, hogy a családja tudjon mit enni, tudván, hogy úgyis megosztják vele. Inuyashának nem is kellett ennél több. Néha még az ikrekre is vigyázott, ha Mirokunak és Sangonak szünetre volt szüksége. Tulajdonképpen megszerette a lányokat is. Kivéve, mikor a füleit húzogatták.

Vigyázott a családra, amit a barátai alapítottak. És örült nekik. Tényleg örült. De féltékeny is volt rájuk.

Persze soha nem mondta ki hangosan. Éppen elég bűntudata volt már attól, hogy önmagának beismerte. Néha elgondolkodott azon, mit tenne, ha az ő boldogságukat érezné a magány helyett. Tudta, milyen szerencsés, hogy a barátai törődnek vele, hálás volt nekik. De ez sem tudta begyógyítani a szívét. Nem úgy, ahogy az a lány, aki először tette.

Kagome.

Már magától a nevétől megfájdult a szíve. Még ezekre a barátokra sem talált volna, ha nem lett volna ott neki. Nagyon sok mindene nem lenne, ha Ő nem lett volna. De Ő már elment.

Folyamatosan azzal nyugtatta magát, hogy biztonságban van. A családjával és barátaival. Nincs egyedül. Az Ő biztonsága és élete a saját boldogsága felett állt.

Három év telt el nélküle, még ha sokkal hosszabbnak is tűnt, de még mindig nem tudott rajta továbblépni. Már nem is hitte hogy valaha képes lesz rá.

Leugrott a fáról, finoman a földön landolt és megindult a Csontok Kútjához. Még ha a kút már nem is köti össze őt Kagome világával, mégis három naponta újra próbálkozott. Talán ma másképp lesz. Talán, remélhetőleg egy nap újra Kagomével lehet.

Elérte a kutat és bele is ugrott, de lábai csak a földet érintették, semmi egyéb nem történt. Úgy tűnik az a nap nem ma van. Még ha nem is volt meglepődve, szívét újra elárasztották a vereség fájdalmas hullámai, mint minden egyes alkalommal.

Csüggedten kiugrott a kútból és a falu felé vette az irányt. De a Szent Fánál megállt. Csak bámulta a magas, leveles ágakat. A fa közelében kényelmesen érezte magát. Még ha ehhez a fához szögezve töltött ötven évet. De Kagome szabadította ki - mint a lelkét, mint a testét. Ezen a helyen találkozott először Kagomével; itt kezdődött minden. Valahogy azzal, hogy itt állt közelebb érezte magát hozzá.

Behunyta a szemeit és vett egy nagy levegőt, beszívva az erdő friss, fa illatát. Egy pillanatig úgy érezte, halványan majdnem érezte Kagome édes illatát. De olyan hamar eltűnt, ahogy jött. Lehetséges egyáltalán, hogy egy illatot képzeljünk? Inuyasha sóhajtott, vetett egy utolsó pillantást a fára, mielőtt újra elindult.

A falu felé menet meglátta a gyógynövényeket gyűjtő Kaedet és Rint. Ez azt jelentette, hogy a nap további részét kint töltik a szabadban. Shippou is elment, hogy tudjon készülni a nemsokára esedékes vizsgájára, tehát ez egy csendes délelőtt volt.

- Inuyasha-sama! - kiáltotta vidáman Rin, miközben vidáman integetett neki és széles mosoly terült el az arcán.

Inuyasha felé fordult, jelezve, hogy észrevette őt. Még ha ez nem is volt sok, a lány megelégedett ezzel is és újabb mosolyt küldött felé mielőtt újra a növényekre koncentrált volna. Kaede is biccentett neki, majd visszafordult Rinhez, nem is várva, tőle reakciót.

Ekkor újra előre nézett és folytatta útját Miroku és Sango otthonához. Az étel illata elérte az orrát, ahogy egyre közelebb került a házhoz, majd rájött, hogy éhesebb volt, mint ahogy azt eredetileg gondolta. A kunyhóban csönd volt, ami csak azt jelenthette, hogy a gyerekek már alszanak. Sokkal könnyebb úgy enni, hogy közben nem akar két tipegő folyton belécsimpaszkodni.

Belépett a házba, de nem volt különösebb szükség, hogy jelezze megérkeztét. Sango a fiát altatta míg Miroku csöndben evett egy tál rizst. A két kislány a sarokban aludtak összebújva, egy takaró alatt. Inuyasha vett egy tállal a már csak épphogy parázsló tűz fölött lévő ételből, majd egy szó nélkül leült egy sarokba.

A szobában teljes volt a csönd, részben mert senki nem akarta, hogy a gyerekek felébredjenek, de főleg azért mert nem is volt mit mondani. Ebben nem volt semmi különös, talán csak azért volt, mert ezzel is bátorítani akarták.

Néha, amikor a dolgok kezdtek nagyon elfajulni Miroku és Sango háza táján inkább Kaedevel és Rinnel evett, amit nem is bánt volna, a kislány mindig nagyon örült a féldémon látogatásának, de ha vele töltötte az idejét, nagy volt rá az esély, hogy összefusson a bátyjával. Bár közel sem voltak ezek olyan feszült találkozások, mint annak idején, Sesshoumaru csak megjelent és ledobott valamit a kislány elé, majd szó nélkül távozott.

Mindent összevetve, Inuyasha inkább a szerzetessel és a szellemírtóval evett. Nagyon aggódtak érte, és ezt ő is tudta. Csak ezzel tudtak segíteni neki, amit engedett is nekik, még ha nem is érezte, hogy szüksége van rá. Nem tudtak rajta változtatni, ez nem az ő hibájuk volt.

Miután végzett az ebédjével, Inuyasha egy szó nélkül kisétált a kunyhóból és újra felugrott a fa legmagasabb ágára. Sango és Miroku biztos megpróbáltak volna beszélgetni vele, mint általában, de ő inkább a fán töprengett volna magában. Nem akarta elszigetelni magát tőlük, de nem volt más választása. Még ha mindig meg is hívták magukhoz, mindig szívesen látták, akár egy családtagot, tudta, hogy ez nem az ő otthona és nem is érezte otthon magát náluk. Mert neki Kagome mellett van a helye, csak vele érzi otthon magát.

És ő újra otthon akart lenni.