Nem egyiptom az egyetlen ország, ahol múmiákba lehet botlani. Sőt, igazából nagyon sok helyen használták a halottak tartósítására.

A japán és kínai buddhista szerzetesek között a 11. században terjedt el, hogy különleges étrenddel készítették fel testüket a halálra. A szerzetesek kizárólag fenyőkérget és néhány diószemet rágcsáltak, és így lassan halálra éheztették magukat. Folyadékot alig vettek magukhoz, így testük kiszáradt.

A lassú éhhalált „nyujo”-nak nevezték, amelynek jelentése: „belépés a nirvánába”.

Utolsó lépésként eltemették őket. Előfordult, hogy ez már a halál beállta után következett, de többnyire még éltek ilyenkor. Koporsójukban csupán arra volt elég hely, hogy lótuszülésben gubbasszanak a föld alatt, egy csengőt rázogatva, jelezve a kint imádkozóknak, hogy még életben van. Egy babmuszcső kötötte össze sírjukat a külvilággal, melyen át levegőhöz jutott.

Az imádkozó, lótuszülésben ülő papi múmiák a templomok díszhelyére kerültek és a hívő lakosság ma is nagy tiszteletben tartja őket.

Általában azért folyamodtak ehhez a módszerhez, mert - hitük szerint - ezzel segítettek megfékezni a népét sújtó éhínséget. Nem csak azért, mert egy éhes szájjal kevesebbet kell etetni, hanem hogy múmiává dermesztve testét, örökké oltalmazza népét, termékennyé tegye földjüket.

A buddhisták úgy tartják „csak a leggyakorlottabb mesterek képesek testüket úgy előkészíteni, hogy később a halál nem foghat rajtuk.”

Ez a folyamat az Inuyashában is előfordul, Hakushin-shounin vállalkozik önmumifikációra, hogy népét megszabadítsa a járványoktól és éhségtől, de a végső, élve-eltemetős folyamatnál emberi ösztönei felülkerekednek, így könnyen befolyásolhatóvá válik...

forrás:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Mumifikálás
http://dakini.freeblog.hu/archives/2009/10/17/Onmumifikacio/

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés